Domolykók
Nincs mögöttem évtizedes domolykós múlt és a sok éves felszíni-csalis peca rutinja sem. Nem akarok észt osztani, csak a tapasztalataimat és az élményeimet írom le nektek. Hosszú lesz.
Kedvenc nagy folyóm már tavaly is viszonylag mostohán bánt velem, és ez idén sincs másként. Míg négy évvel ezelőtt közelsége miatt nem okozott gondot hetente akár 3-4 alkalommal is leugrani egy-egy esti pergetésre, ez a program az általános haltalanság miatt átalakult, szinte megszűnt az utóbbi két évben. Viszont kedvenc kis folyóm a kritikusan alacsony vízállás ellenére idén is elkényeztet, csak úgy, mint tavaly. Mégpedig domolykókkal, felszíni csalikat evő, nagy domolykókkal.
Amikor először látogattam el ide Attila (dunaimarnák blog) cimborámmal – és valójában másodszor is, amikor Zsolttal kalandoztam itt – nem igazán tudtam elképzelni, hogy milyen állatok élnek a felszín alatt. Fogtunk kisebb halakat, köztük már-már majdnem szépeket is, de nyugtáztam magamban, hogy ehhez a vízhez bizony sok peca tapasztalata kell, tanulópénzt kell fizetni, nem egy betli, vagy legalábbis technikai betli – ahogy Marcsóműhely Zoli mondja – árán. Aztán úgy alakult, hogy megismerkedtem régi-új cimborámmal, Zolival, aki volt olyan kedves és tavalyelőtt több alkalommal elkalauzolt egy-egy pecára, ahol bizony bemákoltam nem egy nagy halat, köztük egy bruttó 52 cm-est is, igaz akkor még nem saját csalira.
Tíz óra hosszú gázolások, hosszas caplatások vissza az autóhoz, szedertenger és bögölyhadak, horgászat a szakadó esőben és sok-sok tanulás, tapasztalatszerzés. Ezek jellemezték azt a pár pecát, amire elkeveredtem a mesés kis folyó partjára abban az évben.
Aztán tavaly úgy hozta a sors, hogy egész nyáron heti több alkalommal a környéken volt dolgom, és júniustól szeptemberig, rendszeresen látogattam meg a folyót. Egyedül, egzakt tanácsok nélkül indultam neki a véget nem érő gázolásoknak, és a fogott halak mérete egyre csak nőtt és nőtt. Az első pecán boldogan pózoltam a harmincasokkal, majd hamar elkezdtek jönni a 48-49 centis nagyok. Az egyik estéről már írtam egy bejegyzést (https://www.halbogarlures.hu/2021/07/09/ket-rekord-egy-este-alatt/).
Nem vagyok egy nagy számmisztikus, de megmértem minden szebb hal hosszát. Tudni szerettem volna, jól tippelem-e a hosszukat. Súlyt soha nem mértem. Itt jegyzem meg, hogy szerintem a horgász az egyetlen embertípus, aki soha nem becsüli alá a fogott hal súlyát, hanem inkább jó harmadával túlgondolja azt. Mértem már le nettó 45 centis tiszai balint ami 65 (!) deka volt, de kettesnek mondott lapátdévér sem ütötte a kilót valójában a dunai éjszakán egyszer.
Szóval jöttek. A Gömbic nevű crankemre, az akkor még új, Öcsi nevű kicsi WTD-mre és pár alkalommal a balinok mellett a Plüttyer nevű popperemre és a Vergő nevű walk’omra is.
Egy alkalommal barátomat, Verát is elcsábítottam egy pecára, aki még addig nem horgászott domolykóra. Erősen kezdett, mert fogott egy böszmét egy natúrszínű Vergővel. Nagy volt az öröm, szerintem elhiszitek.
Nyár vége felé főleg már az időközben sorozatgyártásra került Öcsivel dobáltam a behajló bokrok alá, és bizony nem csak a kicsik kívánták meg a négy centis kis walkot. Közben Zoli barátom is serényen „Öcsizett”, és rendre kaptam tőle a képeket a szebbnél szebb halakról, a nagy domik mellett egy gyönyörű balinról is.
Tavaly jellemzően a késődélutáni időszak adta a halakat, és azt gondoltam ez idén is így lesz. Hát nem így lett. Az első támadások során teljesen mást tapasztaltam, mint az előző évben. Tucatnyi, mit tucatnyi, száznyi rontott felszíni akció, főként reggel és délelőtt. Meg nem akadó halak, vízből kirepülő csalik, leeső állak a „hát ez meg mi volt?!” kérdések mormolása közben. Persze sok lúd disznót győzök, azaz ha az ember reggel héttől sötétedésig dobál, akkor azért beleakad ebbe-abba szerencsére.
A nagy halak kapásaiból úgy minden tízedik, de inkább tizenötödik akadt meg, de nem volt okom panaszra. Már az első pecán három szépet – 48-51 cm – fényképezhettem a temérdek kisebb közt. Akkor még az apró új csalit, Csibét erőltettem, mindhárom testes állat őt kívánta meg.
A következő pecán Zolival vallattuk kedvenc szakaszunkat, és bizony csak részeredmények születtek. Jött ugyan pár egyenhal, de az igazán nagyokat – szégyenszemre – nem pergetve fogtam. Miután minden csalimat elhúztam az eperfa alatt lebzselő domolykók előtt, akik meg sem mozdultak értük, megelégeltem a betlit. A kapocsba fahal helyett egy horgot akasztottam, arra felkerült egy faeper, és csak pucéran – freeline fishing – beejtettem a fa alá. Nyilván elsőre levették a nagy domik a finom csemegét, köztük egy személyes rekord 54-es szörnyeteg is. A dolgot odáig fokoztam, hogy a merítővel a kövek közül kihalásztam egy feketeszájú gébet – irtandó tájidegen jószág – és a horogra téve azzal is fogtam nagyot. Hát, örültem is meg nem is. Feloldozást kérek tőletek, remélem megkapom. Mentségemre szóljon, hogy aznap tényleg nem ették a műcsalit a szebbek, Zoli a folyó kiváló ismerője sem tudott igazán nagyot felmutatni. Ja és amúgy nem vallom magam kifejezetten pergetőhorgásznak: feederezni is jó, úszóval pontyozni, csalihallal csukázni, sőt még busázni is szoktam – mentegetőzött hősünk.
Aztán jött a rekordalacsony vízállás, és a bevált helyeken nem találtam őket. Elkönyveltem magamban, hogy megint egy nehéz időszak jön, hisz a számomra új pályákon hiába láttam a nagyokat, kapást csak keveset tudtam kicsikarni.
Az utolsó két-három pecán felvérteztem magam, és elhatároztam nem hagyom, hogy kedvemet szegje az esetleges eredménytelenség. Gyönyörű táj, akváriumi hangulat a növények közt úszó ivadékfelhőknek köszönhetően, hódok, rengeteg őz, sőt még egy nyérc is színesítette a vízparti élményeket. És lám, jót tettem, hogy elengedtem a görcsös halfogáskényszert. Számos apróbb után, egy olyan fa mögött, ahol még soha nem fogtam semmit, valami rádurrant a koptatott farmer színű Plüttyerre. Aznap már vagy az ötödik olyan brutális felszíni kapás volt, aminek a hangja inkább hasonlított egy öblös búvárfinghoz, mintsem kiló fölött hal rablásához. Rezignált arccal vettem tudomásul, hogy ez sem akadt meg. Csalit cseréltem, és kicsit vártam – míg a hal vissza tud állni a helyére –, majd repült a felszíni Gömbicem ugyanoda. Lavórnyi fröccsenés, és igen, megakadt! Rövid tusa, és amikor először megláttam, tudtam, hogy ez nagy hal. A sodrás segítette a szákba terelni, ahol azonnal ki is rázta a csalit a szájából. Megpróbáltam tarkón ragadni, de nem ment könnyen hála az égnek. Bruttó 55 cm-nek mértem, súlyra két kiló lehetett – valójában 1.80 :). Legszebb domim, és saját csalira! Ennyi, nem is kell más az embernek. De azért nyilván mentem tovább, meg nyilván a következő héten is támadtam. Fura ez a horgászat. Minél jobb, annál több kell belőle az embernek. Újat mondtam, igaz? Mértékletesség. Na, azt a horgász nem ismeri.
Az aranyhasú Plüttyert is támadták, de pár hal után sikerült környezetszennyeznem vele a folyót. Egy fára dobás utáni gubancot bogoztam, és a lecsatolt előkét csak letettem magam mellé a derékig érő vízbe. Arra nem gondoltam, hogy mivel ez egy folyó, így sodrása is van. Mire észbe kaptam, már késő volt. Aki megtalálja, szóljon. R.I.P. aranyhasú.
A következő szessön másfél naposra sikeredett. Reggel elhatároztam, hogy majd csak a 7 centis popperemmel dobálok, ami domolykóra egyesek szerint nagy, mások szerint kicsi. Ezt a fogadalmat egész jól tartottam, csak a nagyon kapásszegény órákban tettem fel a Csibét vagy az Öcsit, hogy visszanyerjem az önbizalmam pár egyenhallal. Reggel rögtön jobb hallal kezdtem, meg egy meg nem akadó cimborájával.
Aztán kisebb-nagyobb halak ütötték verték a csalit, és némelyik oda is ragadt a csobogó csalira. Működött a terv. Aznap igazán nagyot nem tarthattam kézbe, de a csalira messziről rástartoló – és nyilván meg nem akadó – balinok és fa alatt cuppogó, akaszthatatlan nagydomik elszórakoztattak késő délutánig a számtalan közepes és apróbb méretű fogott hal mellett. Érdekes, néha a nagyarasznyiak is nekimentek a Plüttyernek, és egész jó arányban akadtak meg. De minek?
A nap végén, a közben barátságtalanná váló esőben átnéztem egy másik pályára, idén még nem voltam itt. Brutális halbőség fogadott a csöpögő esőben. Legelésző paducrajok, fa alatt keringő nagydomik és a sekély vízben forgó tucatnyi márna kápráztatott el. Egy szebb fejest sikerült megviccelnem a zérócrank-wakebait Gömbiccel. Aztán csuromvizesen visszavonulót fújtam aznapra.
Másnap egy új pályát fedeztem fel. A borzasztó vízhiány szürreális tájat varázsolt a folyóra, de a halak ott voltak. Fenéken legelésző nagy – nagyon nagy – márnák és köztük bóklászó, a műcsalikat totálisan letojó ötvenplusszos domolykók büntettek, amiért viszonylag későn értem a vízhez. Aztán csak összekukáztam pár jobbacskát a bokáig, vagy inkább cipőtalpközépig érő vízből sárga Öcsivel, és Plüttyerekkel.
Egy árnyas gödörhöz érve természetesen első dobásra felrobbant a víz a popper alatt, de szokás szerint ütést sem éreztem. Mintha nem lenne horog a csalin. Viszont fogtam pár gyönyörű színű csapósügeret. Imádtam, ahogy a növénnyel borított folyómederből fel-felnyúltak a felszíni csaliért, és hangos cuppogással szedték le azt. Mást el sem tudtam volna amúgy húzni a szinte a vízfelszínig felnyúló tócsagaz és más hínárnövényzet miatt.
Egy jellegtelen szakaszon a térdig sem érő vízben egy száraz ág kissé megtörte a sodrás erejét. Nem közvetlenül a szpotra, hanem azon kissé távolabb dobva indítottam el a kék Plüttyert. Olyan öt méterre járhatott az ígéretes helytől, amikor egy egyre gyorsuló tolóhullám képében rástartolt valami. A púposodó torpedó közelebb érve kicsit lelassított, mire én még fröcsögősebben kezdtem rángatni a viharvert csalit. Ettől eldurrant az agya, és rábombázott. Egy pillanatra meg is volt, de kiakadt. Oké, nyugi. Kis pihenő, csalicsere, párducmakréla szín. Dobás ugyanoda, és megismétlődik minden. Oké, még nagyobb nyugi, mehet fel az Öcsi. Négy alkalommal játszotta el a hal ugyanezt. Megszúrtam, de újra támadt, és újra nem akadt meg. Már csak nevetni tudtam a kánikulában, összekarcolt lábszárral, több kilométernyi gázolással a hátam mögött. Szépen visszacaplattam az autóhoz, és már a következő alkalmon törtem a fejem. Mára elég volt, de megfogadtam, ezt a helyet megnézem hamarosan újra.
Egy héttel később ismét az autópályán talált a kora reggel, nem bírtam magammal. Reggelre elkészült egy új popper, és mielőtt elindultam felhorgoztam, hogy hadba küldhessem. A BKK horgok tűhegyéről hamarosan a saját bőrömön, illetve a körmömön is megbizonyosodhattam, de erről majd később. Lényeg, hogy úgy terveztem, felavatom ezt az egyedi csalit, aminek a hátát kicsit megégettem festés előtt, a hasán az új airbrushommal is gyakoroltam és a szokásos párducmakréla mintát rajzoltam rá.
A szessön nehezen indult, egy-két sablonhal és meg nem akadó szebbecske után a jól bevált szpotokon sem tudtam akciót elérni. Pedig láttam pár nagyot, ahogy az oldalukat villogtatják a mélyebb gödrökben. Telt múlt az idő, és egy jobbacska csak ráragadt az új popperre. Rendben, működik.
Egy nagyon sekély pályára értem, aminek az alsó részén az éppen csak a vízfelszínt érintő fűzfaág mellett rablásra lettem figyelmes. Valami kirongyolt a gally mögül a lábszárig érő vízben, és a hínársáv mellett lebzselő apróhalat abajgatta. Csöndben odasettenkedtem és repült is a Plüttyer. Egy centit hibáztam, a gallyra felakadt a fahal, de laza mozdulattal lerántottam majd megindítottam. Egy-két csobogás, és felrobbant a nyugodt felszín. Akadt! Az egyik horog a kopultyúfedőbe is beleakadt, ezért a hal még erősebben húzott. Jó kis tusa volt, hosszabb, mint szokott. De kisvártatva a merítőben rázhatta ki magából az új csalit a nap első mérendő hala. 49 és fél :). Szeretem meríteni a halakat. Szerintem mindenkinek jobb így. Néha ugyan csapkodnak a szákban, ami során ugyan a hármashorog néha kibogozhatatlanul beleakad a műhálóba, és bizony egy-két pikkely is lejöhet a halról. De még mindig jobb, mintha elejti az ember, vagy túl erősen szorítja a fej mögött a kifogott pikkelyest. Sajnos láttam már ilyet, mindkettőt, és velem is megtörtént, nem vagyok rá büszke. Ezeket a nagyokat igen nehéz stabilan, ugyanakkor nem túl erősen tartani, hogy azért ne nyomjuk meg a hasát vagy a kopoltyúfedő mögötti részt. Amíg előveszem és megnedvesítem a mérőszallagot, a hal a szákban egy árnyékos részen pihen. Gyors méricske, pár kép, és úszhat is vissza leshelyére.
Szuper, én már jól is vagyok! Mehetünk tovább. Elhatározom, hogy még alaposabban, türelmesebben pásztázom végig a szakaszt. Ha elhibázza egy jobb hal, akkor kivárok, míg szépen visszaáll a helyére, elcsendesednek a hullámok, és másik csalival újat dobok, más vezetési stílusban elindítva a műcsalit próbálom becsapni. Nem kapkodok. És működik a kigondolt terv: jönnek szépen az egyenhalak, köztük egy-egy jobbacska is. Nem egy a teljesen mozdulatlan csalit szívja le a vízfelszínről. Igyekszem a lehető legváltozatosabban vezetni a poppert, és erre a matekozásra a Plüttyer a legalkalmasabb: ha kell wtd-csaliként cikázgat csendben, ha úgy van fröcskölve csobog de akár ütemesen, nagyokat bluggyanva majd szüneteket tartva is vezethető.
Mélyebb szakasz következik. Közben elhagyom a múlt heti őztetemet, a környék rókái és hollói mára csak a fehér gerincoszlopot és pár lábat hagytak. Nagy lakoma lehetett itt éjjelente a folyó temérdek cifrarákjának is. Két, egymással szemben kidőlt fa töri meg a sodrást, méteresre szűkítve az átjárót. Tökéletes nagyhaltanya! Repül a Plüttyer, de kíváncsiságból nem indítom meg azonnal. Ahogy beesik, egy tolóhullám indul meg az egyik fa alól. Amint odaér, belecuppantók a csaliba, ami nem marad reakció nélkül. Kaffanó hanggal szedi le a következő szép fejes az újszülött – tényleg csak pár órás – csalimat. Az előző ikertesója, olyan 49 és háromnegyed cm :).
Lassan sétálok, élvezem a tájat, a nyugalmat. Szeretek másokkal is horgászni, de ez tényleg most egyszemélyes kaland. Ennél a vízállásnál minden lépés zajjal, vagy legalábbis plusz hullámmal jár. És a rutinos halaknak könnyen elmehet a kedve a fahalevéstől, ha valami gyanúsat észlelnek. Hatalmas balin úszik el mellettem, kár rá dobni, nem vadász-üzemmódban van, csak lustán lebeg. A túloldalon egy nyuszt – legalábbis szerintem – matat a lombkoronában. Fürgén jön-megy, gyönyörű jószág, egész közelről nézem, mit csinál. Még egy őztetem a vízben, talán az aszály miatti táplálékhiány, vagy betegség végzett vele. Vadregény a javából!
A következő szakaszon messzire a víz fölé nyúló fák szegélyezik a folyót. Ha magasabb lenne a vízállás, esélytelen lenne alájuk dobni, de most be lehet szépen játszani az ágak közé a csalit. Közben a víz közepén két balinrablás durran. Végre! Idén nagyon elkerülnek a fenekeszegek. Sebtiben repül is az fahal, és már messziről rástartól az egyik őn. Tólóhullám gyorsul felé, majd hatalmas rablás, de csak egy pillanatra van meg, leakad. Nagy kár. Vallatom tovább a partmenti fák árnyékos szegélyét. Az első „lékben” nincs érdeklődő, de egy nagy malacot és a körülötte úszkáló kisebbeket észreveszek vízközt. Fura, mintha egymást hajtanák. Másodívás? Az egyik múlt heti domolykó feje dorozsmás volt és ahogy kézbe fogtam folyt belőle a tej. A következő öbölbe dobok, de elmérem, és nekikoppan egy vízből kiálló ágnak a csali. A halk koppanástól három nagy burvány jelzi, hogy megriasztottam az árnyékban pihenő halakat. De szerencsére nem az a fejvesztve menekülős ijedés-fajta, hiszen amint bepottyan a csali melléjük, máris rábombáz egy böszmeség. De elvéti. Kitekerem gyorsan, veszek pár nagy levegőt. Kisimul a víz, látom, hogy visszaállnak a halak, és akkor újra dobok. Egy métert tudom vezetni, de egy lehengerlő erejű kapással lebukkantja valaki a csalit. Rövid tusa a belógó fák és rengeteg ág mellett, majd szákba terelem őt is. Igazi aranyhordó, kövér jószág, méltóságteljesen úszik el fényképezés után.
Hirtelen felerősödik a szél, és ezzel véget is érnek a kapások. Nagyjából negyven percet gyalogolok vissza az autóhoz, és úgy döntök az esti pecára is itt maradok. Hűtőtáska, szendvics, kávé szusszanás. Messze van már a reggel hatos szendvics. Sajnos kapástalanul telik a nap utolsó két órája. Tavaly pont a legjobb időszak volt nekem a fényváltás környéke, idén nem így van.
Másnap nehezen megy az ébredés, és szégyenszemre megint csak hét után dobom az elsőt. Új pálya, pont egy hete voltam itt először életemben, komolyabb hal nélkül zártam akkor, most szépíteni szeretnék. Nem ragadok le a legelésző márnarajnál – képtelen vagyok megfogni őket –, sem a mély gödör fölött lebegő, inaktív nagy domiknál. A sekély, de sok, a víz fölé hajló faággal és bokorral bíró szakaszt célzom meg. Hosszas gyaloglás a tűző napon mire odaérek. Már messziről látni őket, így nem a partról, hanem vagy tizenöt méterre a víz széltől dobom az elsőt. A beesőt egyből lebombázza egy kicsi, szerencsére nem akad meg. Várok. Visszaállnak. Csalicsere. Megismétlődik. Megint várok. Sokat. Minden dobással egyre több kisebb domolykót csal oda a locsogás, így már több tucatnyi hal kering a szpoton a tíz centisektől a fél méter közeliekig. Vajon ez a táplálékféltés miatt jól, vagy a tömeg miatt pont hogy rosszul hat a sikeres akasztásra? Rögtön megtudom. Felteszem a lila kis Öcsit. Pontos dobás, négyzetcentire oda ahova tervezem. Két napja dobálok, benne van a kezemben már a sokezredik dobás után. Amint beesik rádurrant valaki, de elvéti. Kettőt rántok a kis egyhorgoson, majd megállítom. És bumm, megvan! Az alig arasznyi vízben nem igazán tud merre védekezni a hal, elég esetlen így a fárasztás, de nem bánom. Rögtön szákban is piheg az új pályarekord, olyan 47 lehet, nem mérem. Fotózáshoz árnyékba viszem, addig pihen legalább a pálya.
A bokor túloldalán is megtöri egy kő a sekély vizet. Még menet közben repítem az ígéretes helyre a csalit, és amint vizet ér rádurrant a következő a beesőre! Majd befosok örömömben. Literally. Fárasztás közben szaladnom kell pár métert felfelé, nehogy az alatta lévő bokorba rohanjon a laza fék miatt, de éppen el tudom kormányozni onnan. És az előző akasztás helyén őt is szákba terelem. Nyurga testű, legalább ötvenes hal, biztosan a sekély pályához alkalmazkodott lapos hasával, nehogy leérjen az alváz. Leuciscus cephalus forma planatus. Újabb pályarekord, első dobásra az előző után. A fotózás remekül sikerül, leszámítva hogy a hal csap egyet, és popper hasi horga szakállig átszúrja a bal mutatóujjam körmének közepét. Nem is fájt, de amikor megláttam mi történt, éreztem, hogy ez nem az a „kitépem azt megyek tovább” típusú sérülés. Gyorsan elengedtem a halat, majd a fogóval — mindig legyen nálatok! – kirángattam magamból a horgot. Hát, nem volt jó. A sebészeten este szépen kivésték a sérült részt a körmömből, egy léket képezve rajta, és tisztességesen kifertőtlenítették. Meg a tetanusz is jól esett. Nem baj, megérdemeltem.
A nap további részén nem történt említésre méltó, de bevallom elfáradtam, így koradélután visszavonulót fújtam. Útban hazafelé azon morfondíroztam, vajon meddig megy ez így? Vajon az időszak jó? Vagy a csalik? Vagy megtanultam itt horgászni? Akárhogy is van, életreszóló emlékekkel gazdagodok, akárhányszor erre a vízre jövök. Köszönöm kis folyó!
