Egy hal, négyezer karakter
Este érkeztem a zavaros vizű, újabb áradás előtt álló folyó partjára. Talán először indultam el otthonról azzal a konkrét céllal, hogy ma harcsát akarok fogni. Valahogy benne volt a levegőben. A szokásos dunai mindenes cuccal érkeztem (középpergető wobis bot, 0.13-as fonott, 30 FC előke), a vadölőt nem akartam cipelni az ártéri erdőben, meg hát más rablók is képben voltak azért. Némi rallyzás a felázott földúton, gumicsizma fel, és indult is a véradás, hiszen a szúnyoghadak éppen szárnyaikat bontogatták a naplementében. Húsz perc csúszkálás a híg iszappal borított ösvényeken a fülledt, párás időben, és máris a kiszemelt partszakasz kövein és uszadékfáin botladoztam.
Rengeteg fehérhal mozgott a felszínen, és egy-egy rabló már szedte is közülük a vámot. Kisebb nagyobb balinok kergették a küszöket és keszegeket, de a part melletti apró halivadékokat is többen abajgatták. Felszíni csalikkal kezdtem, aztán szépen apránként egyre mélyebben mozgó wobblerek is kapocsba kerültek. Gumizni nem igazán szoktam nyáron, de most egy-két jiget be kellett áldoznom, hogy érezzem, hol kezdőik a part menti kövezés, hogy aztán bátrabban küldjem a mélybe a becses fahalakat.
Már sokszor tapasztaltam, hogy van kb 15-20 perc, a fényváltás időszaka – ilyenkor az ember kicsit farkasvak lesz – amikor megbolondulnak a halak. Most is így volt. Fröcsögések, pukkanások, rablások és ugrások zavarták meg az amúgy tükörsima felszínt. Egy Plüttyer volt kapocsban, már félúton járt, amikor valami rakétaként bombázta le, illetve ki a vízből. Egy tizedmásodperc volt az egész. A vízből kirobbanó méretes domolykó – aranyszínű teste elárulta kilétét – szaltózott a levegőben, miközben pisztráng-szerűen rázta magát. A fék reccsent egyet, a botot kis híján kitépte a kezemből, majd leakadt a hal. Nem bántam. Két dobással később megismétlődött az eset. Ha csak a felét megfogtam volna az idei felszíni kapásaimnak, főleg értem ezt a domolykókra, akkor már elég komoly darabszámnál járnék. Több jelentkező egyelőre nem volt, így kapocsba került a fehéres Gyilok. Idén kétszer horgásztam vele, és két, kiló fölötti dunai süllő díjazta. Az első bevontatást a sodorvonal széléről indítottam. Félúton ismét egy eléggé domolykós ütést kaptam, konkrétan mintha valaki belerúgott volna a bot nyelébe, de nem akadt. Nem hiába. A Gyilok 6-os BKK horgai azért elég nagy falatok, inkább a süllőszájba illenek, mintsem a ragadozó hajlamú Leuciscusoknak. Mindeközben szépen rám sötétedett, a felszín pedig tovább élt. Kisebb harcsarablásokat hallottam, néha egészen közelről. Úgy gondoltam zömmel egy-két kilós pundrák lehetnek, de azért akadt néhány öblösebb buffanás is. A koromsötétben egy hód úszott el előttem, majd kidöcögött a partra, öt méterre tőlem, és nekiállt szellentgetni. Igen, hosszú, recsegőseket nyomott, és miután kiröhögtem, bambán nézett rám.
És akkor megtörtént. Bő tízméteres zászlón volt a csali, amikor agresszív rántást kaptam, és a bot benne maradt a bevágásban. Rögtön pár jókora ütést éreztem a zsinóron és komótos ballagásba kezdett a hal. Harcsa! Szerencsére nem indult ki a sodrásba, mert akkor kénytelen lettem volna elengedni, hanem a kövezés lábával párhuzamosan dolgozott. Nem volt kifutás, nem volt fékfelsírás. Csak a méltóságteljes erő. A felszerelést maximumig terheltem, keményre állított fékkel irányítottam, és próbáltam centinként elemelni az akadós aljzattól. Talán 3-4 kilós lehet – saccoltam. Aztán gondolt egyet, és a mellettem lévő, ágaival a meder felé nyúló fűzfa irányába indult. Ráfogtam az orsó dobjára, a cucc pattanásig feszült, és akkor megállt. Apránként visszafordítottam, és akkor sejtettem, hogy nagyobb, mint gondoltam, és ugyanakkor kezdtem elhinni, hogy van esélyem. Még pár perc idegőrlő séta a parttal párhuzamosan és megjelent a felszínen. Kétszer vagy háromszor kortyolt a levegőből mire partra húztam. A szájába nem akartam benyúlni, hiszen szinte a teljes wobblert beszívta, így az elöntött, füves területre nyomtam, és a botot letéve, két kézzel kiemeltem. Ott volt. Pihegett, és én is.
Fura dolog, de pár ismerős-ismeretlen horgászcimbora jutott eszembe, akik rendszeresen gyalogolnak ártéri erdőkön át a sötét vízpartokon, és kergetik a komolyabb halakat az igazi vadvizeken. Hányszor gondoltam, hogy bizony menni kell a jobb halakért, mert megéri. De eddig nagyon ritkán vettem rá magam távolabbi kalandokra, zömmel csak a fővárost vallatom éjjelente. Az eddig pergetett harcsáim sem célzott peca eredményei, a 70-90 centis komák a süllőnek szánt gumikat és wobblert – az első Gyilokot, amit készítettem – ütötték le korábban. De most végre összeállt a kép, minden stimmelt: 110 centi szín erő, bő kilenc kilóval, eddigi legnagyobb halam. El sem tudom képzelni, milyen lehet egy háromszor, ötször, akár tízszer ilyen nehéz lesőharcsa. Azt hiszem valami elkezdődött.